Egy szó eldönthet egy háborút. Egy szó megmenthet egy életet. Egy szó megváltoztathat egy sorsot. Kissé túlzás talán, de jól példázza, hogy mekkora ereje is van a kimondott és leírt szavaknak.
Születésünktől halálunkig körbevesz minket. Szüleink tanítanak meg arra, hogy melyik szó mit jelent, és hogy kell használni. De arra magunk jövünk rá szépen lassan, hogy a ”jól és rosszul” használás, nem csak a mondatszerkezetre érthető. Kezdjük azzal, hogy kikerülünk a családi házból, óvodába, iskolába kezdünk járni. Ezek a helyek arra szolgálnak, hogy megtanuljunk létezni a közösségben. Hisz mindenki része akar lenni az nagy egésznek. Vagy legalább egy kisebb csoportnak. Sok mindent megtettünk már azért, hogy ezt elérjük. Sokszor igen csúnya dolgokat is. De nem mindenkinek sikerül beilleszkedni. Okozhatja ezt a családi háttere, külseje, viselkedése, vagy maga a közösség zárkózottsága. A lényeg, hogy kinn reked. És az ilyen kirekesztetteknek nem csak azt kell elviselniük, hogy egyedül esznek, nem tudnak másokkal trécselni, hanem azt is, hogy bántalmazzák. És nem csak a fizikai ütések fájnak. Gúnynevet kap, nevetség tárgya lesz, és naponta el kell viselnie az elcsípett beszélgetésfoszlányokból, hogy egymás között a társaságban minek is titulálják. Persze ez egy összetett dolog, és nem lehet csak a verbális részét nézni. De ha megpróbáljuk lehámozni az egészről ezt az egy mozzanatot, a szóbeli kommunikációt, akkor is egy elég erős fegyvert kapunk. Nem mondom, hogy ártatlan vagyok ezügyben. Hogy soha nem vettem részt valakinek a kirekesztésében, kigúnyolásában. Miért? Mert ezáltal is a részese lehettem a csapatnak. A gyűlölködés összekovácsol. Kicsit ironikus nemdebár? Tehát a gonosz, ártó szándékú szavak fájnak, de ugyan úgy tud fájni a hiánya is a kedves szavaknak. Pedig ugyan úgy csak hangok halmaza.
Ezek a gyerekkori tapasztalatok egész életünkben elkísérnek minket, és tovább csiszolódnak. A beszédet egész művészi szintre lehet fejleszteni, sok gyakorlással, figyeléssel, olvasással. És itt nem a frappáns csajozós szövegekre gondolok, amitől minden kapu feltárul. (Szia, figyelj, kitörlődött minden szám a telefonomból. Megadnád a tiédet?) Hanem a bárkivel való értelmes elbeszélgetésre. A kulturált vitára. Számos dolgot fel lehetne még sorolni, de lépjünk tovább a kővetkezőkre.
Fentebb szó esett a hallgatásról. Ami nem egyenlő a beszéd hiányával. Azt takarja, hogy mást hallgatunk, figyelmesen, csöndben esetleg egy-egy dologgal reagálva, kiegészítve azt. Mentetek már oda egy teljesen idegen emberhez? És most itt nem arra gondolok, hogy Karakószörcsökön odamegyünk az idős nénihez, hogy legyen szíves megmondani merre található a legközelebbi benzinkút. Inkább arra, amikor egy addig ismeretlen emberrel elkezdtünk beszélgetni, és az első benyomásunk, amit az által hoztunk létre, hogy ránéztünk, miként foszlik semmivé. A buszon meglátunk egy kevésbé jól öltözött urat, aki ránk néz, majd leül velünk szemben. Első gondolatok: „biztos valami munkás. Lehet ki akar velem kezdeni. Furcsa ember.” Aztán elkezdünk vele beszélgetni, és hallhatjuk, hogy a sürgősségin dolgozik, és most van túl egy 24 órás műszakon. Kifejezetten udvarias és még el is lát pár kedves tanáccsal az élet dolgaival kapcsolatban. Hoppá. Ti is hallottátok ezt? Igen, bizony ez a csörömpölés az előítéletek kőkemény fala volt, amint megsemmisülve a szégyentől összerogyott. Bármelyikőtök ment már oda hajléktalanhoz, vagy utcán áruló nénikéhez? Én mentem. Elmesélte miért is áll kinn a 10 fokban és árul virágot. Szívet melengető történet volt. Hogy hazudott-e? Nem, nem hiszem. Látszott rajta, hogy igazat mond, és boldog, hogy valaki meghallgatta. Az idősekre is érdemes odafigyelni. A környezetünkben élő őszülő emberekre. Csodás lények tudnak lenni, rengeteg tapasztalattal, élménnyel és idővel. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy odaültök mellé, és meghallgatjátok. Kérdem én, nehéz ez? Sokszor sajnos igen.
Azt mondják, ahány nyelvet beszélünk, annyiféle emberek vagyunk. Amilyen szinten műveljük azt, meghatároz minket is. Például, kialakul bennünk egy vélemény, ha ezt halljuk valakitől: ,,Hali tesa! Megint ugattak a banyatankos nyuggerek?” Aztán lehet ez is elhamarkodott ítélet, mert lehet csak megjátssza magát, de ezt már fentebb részleteztem. De azért van, mikor érdemes figyelni a megérzésekre. Visszatérve, megfigyelhető azért, hogy amilyen módon kommunikálunk másokkal, az meghatároz minket. Ez egy odavissza ható kapcsolat. Tehát, ha mi fejlődünk a beszédünk is fejlődni fog, és vica versa.
De mi van, ha nem „levegőbe beszélünk” hanem tollat vagy klaviatúrát ragadva megörökítjük azokat. (Úgy, mint ahogy most én? Igen, pontosan úgy.) A fejünkben lévő gondolatok sohasem egy az egyben kerülnek át a ”valóságba”. Akár leírjuk, akár kimondjuk őket, megváltoznak, körbe határolódnak, veszítenek önmagukból. De még ilyen fogyatkozott állapotban is érdemes őket megörökíteni. Mondhatjuk, hogy terápiás hatása van az írásnak. Sőt akár addiktív is lehet. Mint ahogy az olvasásnak is. Nem egyszer volt elvonási tünetem mindkét dologból. Már alig vártam, hogy gép elé üljek és a billentyűzeten zongorázzak. Vagy épp, hogy a polcom bármelyik lakóját magamhoz ragadjam és felüssek. Egy biztos: nálam mindkettő oxitocin termeléssel párosul, azaz jobban érzem magam tőle.De hogy témánál maradjunk vegyük jobban górcső alá a könyveket. Mi is történik, amikor olvasunk? Nos egy neten talált (sajnos nem tudom kitől származó) idézet alapján, olyan mintha egy nagyon durva hallucinációt élnénk át. Órákon át bámulunk meredve magunk elé, és közben élénk képeket vizualizálunk a fejünkben. Érdekes megfogalmazás, de igaz. Továbbá az is, hogy az olvasás nagy hatással lehet ránk. Most nem csak arról beszélek, hogy képes megnevettetni vagy megsiratni. Arról beszélek (írok), hogy egy-egy magvas gondolat miként képes kihajtani bennünk és akár megváltoztatni minket, a látásmódunkat, a gondolkodásunkat. Felnyílhat tőle a szemünk. Lehet az akár egy értekezés, történelemű leírás, filozófiai fejtegetés, pszichológiai tanulmány, vagy igazából bármi. És csak annyi kellett hozzá, hogy kezünkbe vegyük a fa síron túli állapotát, felnyissuk és megértsük. Mert akár szóban, akár írásban érkezik hozzánk a szóáradat fontos kulcselem a megértés. Bár, ha úgy vesszük, az élet minden területén az.
Ennyi lenne mára a mondandóm. Kíváncsi lennék a ti véleményetekre, tapasztalataitokra ezzel kapcsolatban.
Beszéltem és hallgattam. Vigasztaltam és bántottam. Szóltam és írtam. Egy a közös bennük: a szavak ereje.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése