A hazugságoknak számtalan válfaja létezik. Eltérő a szándék, az erősség és az eredmény. Változik az is, hogy éppen miként tesszük azt. Elhallgatással, féligazságokkal, megtévesztéssel. Rengeteg a módozat, mégis mindnek egy a gyökere: Nem mondunk igazat.
A gondolatgomgolyagot kezdhetném a legelejéről felgöngyölíteni. A gyerekkortól. Attól az időszaktól, amikor még a kicsi füllentéseket is nagyon nagy bűntudattal kezeltük. De talán ez
esetben nem a kronológián van a hangsúly. Nem igazán az számít, hogy az ember hány éves. Jó persze, nem elhanyagolható. Inkább a hazugságok természete lenne az, amire a hangsúlyt fektetném.
Először is az egész hatalmas hegynyi fogalmat két felé vágnám. Mindkettőt lehet tovább osztani, de ez a két főcsoport. Nevezzük mondjuk a hazugságok irányának. Az első nagy halmaz a külvilágnak szól. Ezek azok, amelyeket valamilyen úton módon közlünk a körülöttünk élő emberekkel. Na de mi a másik? Az a belsőnket célozza. Most nevethetnétek, értetlenkedhetnétek, de bizony, létezik ez a kifejezés: önhazugság. De erre majd később térnék rá.
Vegyük akkor az elsőre említett halmazt. Nevezzük általános hazugságnak, hisz a kommunikáció végülis tűlünk indul és valahova célba ér (már amikor). A hazugságoknak célja és oka van. Természetesen vannak "hobbikamuzók", akik már szinte életvitelszerűen űzik ezt a sportot. Annak is lehet egy eredője, de azért mindenbe mégse kéne belemászni.
Tehát célok és okok. Fiatalabb kortól kezdve egész életünk folyamán eleresztünk védelmi hazugságokat. Ezekkel vagy magunkat próbáljuk menteni. (Nem én ettem meg az epret. Elfelejtettem, hogy volt házi. Persze, elküldtem, amit kellett.) Esetlegesen másokat szeretnénk megkímélni valamitől. (Biztos szeret téged. Milyen csinos ez a ruha rajtad.) Az már más kérdés, hogy ha az igazat közöltük volna a másikkal, az milyen irányba kanyarította volna a helyzetet. Ezeket az ösztökéli, hogy valami számunkra vagy más számára kellemetlen helyzetet elkerüljünk. Ezt általában gyengébbnek szoktuk nevezni. "nem olyan nagy bűn. Nem komoly."
DE! Mert mindig van egy de. Ezeknek van egy úgynevezett hatósugara, vagy hatáshulláma. Amíg ezeknek mismásolásoknak nincs nagyon negatív következménye, elnézzük őket. Persze lehet később visszaütnek, de az már más kérdés. Ha csak ránk van negatív hatással, akkor azt mondjuk "megérdemelte." De amikor másra is kihat a következménye, az növeli a dolog súlyosságát. Teszem azt, ha a mi füllentésünk miatt esik el a cég valamennyi bevételtől. Ha miattunk szakítanak valakik, ha miattunk történik ez meg az. Az már durvább hazugságnak minősül.
Az eddigi két fokozat csak az óvást hivatott biztosítani. Ezekkel általában nem akarunk szánt szándékkal ártani. De mi van akkor, ha ez a célunk? Ilyenek a direktbe gyártott pletykák, ha valakit valaki ellen akarunk fordítani. Ezek az áskálódó, számító, törtető, gonosz hazugságok. Így jellemezzük őket és sokkal negatívabban is vélekedünk róluk. Ezek a támadó, öncélú válfaj.
Ezek az úgynevezett direkt eszközök. De van az indirekt hazugság is. Vagy nevezzük inkább néma hazugságnak. Ezek ugyanis abból állnak, hogy valamit nem mondjunk el. Ezeknek is vannak különböző erősségeik. Azt például, ha a legjobb barátunk felesége megcsalja őt, és mi tudunk róla, de nem mondjuk el neki. "Hogy ne fájjon". Kényes téma annyi szent. Hogy ilyenkor mi fáj jobban. De hát már múltkor is megvitattuk, hogy a pokolba vezető út...
Ezek közül személy szerint melyeket követtem el? Szinte mindet. A napi hazugságokat én is művelem. Mentettem már ki magam büntetés alól, mert valljuk be, elég gyáva teremtés vagyok. Sőt, egyszer odáig vetemedtem, hogy elhallgattam valamit, ami az én hibám volt, ennek hatására leszidták az egyik unokahúgomat. Arra nem voltam büszke. Ember vagyok, mondhatnánk. És igaz is. Számos vagy már inkább számtalan alkalommal vétkeztem és megannyi embernek hazudtam. Magamért. Értük. Valamiért.
A végtelenségig sorolhatnám ezeket a dolgokat. Az is észrevehető, hogy mennyi szavunk van a "nem igaz mondásra". Kamu, füllentés, hazugság, lódítás. Ezek persze nem egy szinten vannak, valamelyik erősebb, valamelyik gyengébb. De mind ugyanazzal a grafittal íródott, csak a papírra nyomás mértéke más. Egy a lényeg: mind nyomot hagy valamiképpen.
Nyom. Lehet, hogy a világ szövetére rajzolt álképeket egy vállrándítással elintézzük, vagy próbáljuk figyelmen kívül hagyni. De van az a fajta hazugság, aminek a hatása elől nem tudunk elmenekülni. Azok a hamis szavak, amiket magunkak mondunk.
Most nem a reménykedésről beszélek. Nem az önbíztatásról. Inkább az áltatásról, ködösítésről, ferdítésről. Töredelmesen bevallom mindenki előtt: megrögzött önhazug vagyok. Nem tudom mikor kezdődhetett. Miért vagy miképpen. De addig fajultak a dolgok, hogy nem mindig tudom megkülönböztetni a hazug gondolataimat a tényektől. Nem mindig tudom, hogy valamit csak én képzeltem, hogy úgy történt. Zavarosan hangzik tudom. De ezt eredményezi az, ha magunknak nem mondunk igazat. Szokták hangoztatni: ha magunkkal nem tudunk őszinték lenni, akkor ki mással tudnánk? Van benne valami. Nem is kevés.
Egyik ilyen önhazugság, az emlékmásítás. Amikor egy emléket nemes egyszerűséggel (akarva vagy akaratlanul) másképp idézünk fel. Többnyire úgy, hogy saját szemünkben jobb fényben tűnjünk fel. Vagy épp valamit el akarunk felejteni. Például azt, hogy gyerekként a kicsiket bántalmaztam. Vagy azt, hogy kivel mit tettem. Vagy éppen valamikor nem tettem semmit, pedig kellett volna. Az állítom magamnak, hogy ilyen nem történt. Nem lényeges. Már elmúlt. De tényleg így van? Rejtve marad örökre? Nem. Valamikor visszaüt. És az fájni fog.
Másik önhazugság az érzelmekkel függ össze. Egy egész bejegyzést fogok szentelni egyszer az úgynevezett Önönön jelenségnek. Ezt a nevet én adtam neki, de biztos nem én vagyok az első. aki megfogalmazza. Három dologból áll: önértékelési zavar, önbizalomhiány, önutálat. Negyedikként lehetne hozzávenni az önhazugságot. Mindegy "ön" támogatja a másikat, erősíti, csavar rajta egyet. Az első azt mondatja veled: "Vajon okos vagyok?", a második "Biztosan nem.", a harmadik: "látod milyen buta vagy? Semmihez sem értesz!" És ez így megy körbe-körbe. Leegyszerűsített példája és magyarázata ez egy elég komplex jelenségnek. Mi a végeredmény? Egy instabil ember. Hullámzó kedélyállapot. És miért az érzelmek kapcsán hoztam fel? Mert abból táplálkoznak és arra hatnak. Ahogy az önhazugság is: "Nem is tetszik nekem az a srác." "Úgyse menne. Meg se kéne próbálnom." Ezért nem teszek semmit. És mikor a lehetőség elillan önmagamat hibáztatva fekszem az ágyon és a miérteket keresem. De minden egyes mélyhullámnak egy és ugyanaz a dolog az eredője: Nem voltam magammal őszinte. Ez igaz. Én próbálkozom. Igyekszem. És mégis elbukom újra meg újra. Évről évre. De tudjátok mit? Újrakezdem. Miért? Mert ez az egész hazugságspirál és a triplaön az oka annak, hogy nem bírok stabilan állni és boldogulni az életben. Én így látom a világot. Az embereket. Magamat. Ilyen, ha az én szememen át látjátok a világot. Zavaros, rejtélyes. De talán megfejthető. De csak is akkor, ha képes leszek egyszer őszintén tekinteni magamra és a világra.
Befejezésképp még annyit hozzátennék, hogy nem egyszerű dolog az igazat mondani. Sem elfogadni azt. Röviden, tömören, egy híres filozófus tudná összefoglalni, miért is problémás ez a dolog:
,,Senkit sem utálnak jobban, mint azt, aki igazat szól." Platón
2 megjegyzés:
Kedves Hollótoll!
Minden egyes bejegyzésed olvasása után elámulok a tudásodon, és fogalmazásodon, amikkel a mondataidat alakítod ilyenre. Ez a téma érdekes, személy szerint még sosem gondoltam bele ilyen mélyen.
Köszönöm, hogy megírtad, és, hogy olvashattam.
Üdv:
Carlow
Kedves Carlow!
Köszönöm szépen.
Örülök, hogy így tetszett a bejegyzés. Az ilyen pozitív visszajelzések mindig megdobogtatják a blogger szívét. (Na meg hizlalják a máját.)
Remélem a jövőben is sikerül olyan bejegyzéseket írnom, amik tetszenek neked/nektek.
Üdvözlettel:
Hollótoll
Megjegyzés küldése